Sport és motiváció

604 446 anyatest projekt

A jó tanár vagy jó edző motivál, segít, lelkesít. Vele könnyebb, mint nélküle. De vajon miért lelkesedünk olyan edzőkért is, akik inkább szidnak minket? Érdemes szidni? Ha azt mondja valaki neked, hogy gyenge vagy, akkor hazamész és bánatodban egy csokival, fürdővel, pohár borral és szigorú NO SPORT-tal vigasztalódsz, vagy összekapod magad?

Nagyon érdekel a sport és a motiváció kérdésköre, egy  jót beszélgettem már erről (meg másról is) Réz Anna filozófussal.  Most pedig a motiváció pszichológiai hátteréről kérdeztem Dr. Polgár Patríciát, aki pszichiáter, pszichoterapeuta, mozgás- és táncterapeuta.

-Ezt az egész kérdést saját tapasztalatból is ismerem- én magam az emlékeim szerint nagyon béna kisgyerek voltam. Nem csak úgy éreztem, hanem mondták is a tesiórán. De korábban, gyerekkoromban is én voltam az, aki nem mer felmászni a mászókára. Én voltam az ügyetlen kislány, akit fejlesztőtornára kellett volna vinni- de persze ez egy vidéki kisvárosban nem volt.

A szüleim mindenre megpróbáltak beiratni, hogy hátha “rátalálok a sportomra”, de ez sajnos nem jött be. A teniszedzésen az ütőt sem tudtam felemelni, a sok futástól meg hánytam, a karatén megijedtem és sírtam. A szertornán sem  tudtam úgy igazán semmit megcsinálni, de jófej volt a néni, szóval még oda jártam a legtovább. Az iskolában csak azért nem buktam meg testnevelésből, mert amúgy minden másból nagyon jó voltam- szóval tipikus, az okos, de ügyetlen kislány, ez voltam én. Az első húsz év teljes katasztrófa. A sok kirándulás miatt egyedül a túrázást szerettem meg, ami testmozgás.

Már az orvosi egyetemre jártam, amikor tanultam belgyógyászatból, hogy a sport enyhíti a szorongást, és akkor nagy lendülettel megint elkezdtem próbálkozni, mivel világéletemben egy szorongó-depressziós alkat voltam, és azt gondoltam, hátha ez segít ebben. Ez egy elég erős motiváció volt nekem, de itt sem indult  rögtön sikeresen a történet. Először a futással próbálkoztam, de nem jött be- kábé egy kör ment, ami után szenvedtem, és abbahagytam, hogy ez nem az én sportom. Viszont nyílt egy pici edzőterem a patológia mellett, na oda elkezdtem járni. Volt ott a klasszikus szteppaerobik, na szteppben sem voltam egyáltalán ügyes, de volt egy szuper edző, aki azt mondta, délelőtt úgyis kevesen vannak, gyakorol velem.  És csodák csodája, megtanultam!

Kábé ötezerszer elgyakoroltuk az alapelemeket, az egyszerű le-föl lépkedést, de megtanultam. Ennyi kellett, hogy valaki a saját magamnak megfelelő, kezdő szinten kezdjen el tanítani. És még ennél sokkal fontosabb volt, hogy ő nem minősített, nem mondta, hogy ügyes vagyok vagy ügyetlen, csak arra figyelt hogy megtanítson. Soha nem volt előtte ilyen élményem, mindig osztályoztak, minősítettek előtte, és én voltam az ügyetlen. Most meg nem volt minősítés! Ő volt a Mariann. 

Aztán még jártam Veronikához, aki személyi edző volt, meg gyógytornász. Egy ideig ő volt a személyi edzőm, aki egyszer elmagyarázta, hogy szerinte az edzésben meg a sportban az a csodálatos, hogy az eredmény nem attól függ, hogy mit gondolsz, meg mit beszélsz. Ha csinálod az edzéstervet, akkor fejlődni fogsz.  Nincs titok. Ha edzed az izmodat, akkor edzettebb leszel- és ennyi. Ha gyakorolsz, akkor fejlődsz- akár szteppaerobik, akár kislabdadobás, bármiről is van szó. Nincs olyan, hogy béna, nincs olyan hogy nincsen eredmény. Lehet, hogy lassan, de biztosan fejlődni fogsz. Én akkor már végzett orvos voltam, de mégis, egy heuréka volt, pedig milyen egyszerű és egyértelmű dolog. Csinálod, és a biológia törvényei hatni fognak. Kész. Ennyi. És akkor azt éreztem, hogy miért is nem mondták el ezt nekem hatévesen? Hogy lehet ugyan, hogy MOST béna vagy kislabdadobásból, de ez olyan, hogy  csinálni kell, gyakorolni kell, és akkor fejlődni fogsz.

-Akkor ez a jó motiváció, ennek a tudatosítása?

Szerintem a “ha nem teljesítesz, akkor megszégyenítünk” az nem  motiváció, az teljes tévút. Csak ront a helyzeten.

-Ehhez képest sok embernek vannak ilyen élményei tornaóráról, és van népszerű edző, aki ezzel dolgozik- most tudnék magyar példát is mondani. Én ezt úgy hívom, a cseszegetős módszer. Szar vagy. Fos vagy, gyenge vagy, de én megtanítalak erősnek lenni.

Ez hosszú távon azért káros, mert mindenkinek, akire felnézel, és sokat vagy vele,  legyen az tanár vagy éppen szülő, annak egy idő után belsővé teszed a hangját. 

Ennek két fokozata van,  az első, amikor belülről is hallod már a véleményét, hogy mit mondana, ha ott lenne- akkor is, amikor nincsen ott veled. Például amikor a veled kritikus apád hangját hallod, akkor is amikor nincsen ott veled, ha elrontasz valamit.

A másik fokozat az az, amikor már ezt a hangot annyira magadévá teszed, hogy úgy bukkan fel, mint egy saját gondolat. Már én érzem bénának magam, nem is az apám/tanárom/edzőm hangját hallom belülről. Nem is tudod, honnan származik, csak azt mondod magadban, „hogy lehetek ilyen béna szar” és közben szégyelled magad. Szaknyelven identifikációnak és interiorizációnak hívják a „belsővé tételnek” ezt a két lépcsőjét. Ideális esetben persze pozitív, biztató, bátorító üzeneteket teszünk belsővé. 

-De én láttam így edzeni embereket, és mintha a szidás ott az adott helyzetben működne.

Ebben a helyzetben a  düh és a harag az, ami  a motivációt adja. A harag energetizál, egy nagyon aktív érzelem, erős szimpatikus tónussal. Jobban tudsz tőle edzeni, pörget. Amikor már nincs ott, akkor viszont a szégyen lép a helyébe-  szégyellem magam, ha nem vagyok elég erős vagy nem eszem megfelelően. A szégyen egy passzív, paraszimpatikus tónusú érzelem, ami szinte “lebénít”. Tehát ez ott, helyben működik, de nagyon káros folyamatot indít el.

Minden sportban van egy olyan fázis, amikor nem vagy ügyes. Ez mindig van. Hogy ezen túljuss, az a tanulás része és ha ott van benned egy belső hang, ami azt mondja, hogy szar vagy, rossz vagy, béna vagy, akkor nem tudsz ezen a -szükségszerű- fázison túljutni. A nehézségek természetesek, mindez a tanulás része, az “út” része- egy jó edző szerintem ezt tudja benned tudatosítani.

Szerintem azért megyünk bele egyébként egy ilyen helyzetbe, mert egy csomó ember így nőtt fel. Mert ez ismerős. A szidalmazó apa meg tanár képe bennünk van- amikor nem megy valami, akkor nem megmutatják, hogy hogyan kéne, nem mondják, hogy a tanulás része, hogy nem megy, hanem minimum leosztályoznak. Rosszabb esetben pedig megszégyenítenek, leszidnak és azt mondják, béna vagy. Ha így nőttél fel, akkor ez lesz a  természetes neked. Ha az orosztanár is ordított, meg esetleg még a szülők felől is ilyen mintát hozol, akkor akkor egyrészt sokkal inkább belemész ilyen helyzetekbe az életben, másrészt pedig ez lesz a természetes, hogy lekicsinyelnek és megítélnek.

Hát ez ismerős nekem is, és persze a jelenség szörnyű, nem is sportolás miatt, hanem mert személyiségromboló hatása van.  De akkor sportolásnál, vagy általánosítva, minden olyan tevékenységnél, amiben tanulnod is kell, valamennyire fejlődnöd, hogy jól menjen, ott mire lehet építeni a motivációt? A belátásra? Tudod, nekünk az egyik mottónk az, hogy “A mozgás öröm, nem büntetés a tegnap megevett csoki miatt”. Mert szerintem az az egyik kulcs, hogy megtalálod az örömöt és az élvezetet a mozgásban, és ne kényszernek éld meg. Nem akarok elhízni, bakker, el kell menni kicsit súlyzózni meg futni, pedig utálom, na mindegy, lenyomom- ez így nem fog menni hosszú távon, meg minek is.

Szerintem az öröm az nagyon fontos motiváció. A nehézségeknél meg az segít, ha tudatosítod, hogy biztosan nem  lesz mindig könnyű, de minden lépés előre visz.  És ha csinálod, akkor lesz eredmény. Ez tuti, mert a biológia törvényeiből következik.

Nálunk is csináltál  programot, Turbót meg TurbóPLUSZ-t, ott ezzel kapcsolatban mit láttál? 

Én egy nagy újrakezdő vagyok, nem gyógyultam ki teljesen a sportfóbiámból, korszakaim vannak, hol ez a sport tetszik, hol az, más életszakaszokban más-más működik. Általában inkább eljárok, mert úgy könnyebb koncentrálnom, de egyébként veled működött az online edzés is. A facebook -csoport iszonyú sokat segít- keretet ad, meg motivál is,  hogy ha valami jobban vagy épp rosszabbul megy, mint másnak. Az is szuper, hogy a progresszív a felépítés, az elején könnyebb, aztán nehezedik. De szerintem a legfontosabb, hogy mondasz közben módosításokat, és nem ítélkezel. Ha nem megy, tedd le a térdet, ha túl könnyű, így nehezíts. És ettől az ember érzi, hogy nem ő az egyetlen, aki esetleg nem tudja megcsinálni.