Mélypontok, holtpontok – a leamortizált anya

640 640 anyatest projekt

Eltűnésem okai

Sok órát tartok mostanában, viszont kevesebbet írok.

Több oka is van, egyrészt újból tanulok egy kicsit, volt elég sok közgazdasági dolog, aztán egy csomó élettan, anatómia, edzéselmélet és hasonlók, izgalmas, csak még nem sikerült a napok megnyújtásának új módját feltalálni. Addig is a klasszikus módszerrel élek (kávé, kávé, kávé!) – de így sem fér bele minden.

Másrészt sok új dolgot tervezek, klasszak lesznek, majd, egyelőre még semennyire nem látványosak, csak a jéghegy csúcsa alatti előkészületek zajlanak, hogy úgy mondjam 🙂

Harmadrészt, eddig töretlen optimizmussal és szinte csak nyűhetetlen energiával és folyamatos „hurrá, ez is mennyivel könnyebb, mint először volt”- érzéssel kísért második anyaságom épp kicsit holtponton van. Nyűgös vagyok,épp be vagyok sokallva a monotonitástól, attól, hogy az egyedül enni tanuló gyerek hányszor szórja tele a padlót morzsával-vízzel-főzelékkel-roppanós kölesgolyóval-almadarabbal (kábé négyszer, mármint étkezésenként négyszer). Ezt a számot szorozzuk meg hárommal, ennyiszer dobja le hozzá a kanalat is.

 

A tízkilós kézisúlyzóm

Aztán attól is eléggé borús a kedvem, hogy már elfelejtettem milyen végtelenül, rohadtul kényelmetlen egy járni, egyedül megállni még nem tudó, ámde súlyos gyerek. Szofikám ugyanis nehéz, de nagyon, cuki hurkái vannak, meg eléggé hosszú is, kábé fél évvel szokták idősebbnek nézni ( -illetve, a másik verzió, hogy én is megkapjam a magam részét az anyákat érő rosszalló pillantásokból: tápszeres?- kérdeznek gyanakodva rá. Nem, csak jó nagy.) Ezt a tíz ficánkoló kilót egyfolytában félkézzel hordozom, leguggolok hogy kivegyem a valamit, közben tartom, felállok, leesik a kulcs/telefon/ zsepi, megint leguggolok. Gyakorlatilag egész nap jó féloldalasan guggolgatok, néha váltok hogy egyenletesen zsibbadjon mindkét karom, illetve igazságosan szétosszam a kezdődő ínhüvelygyulladást a két kezem között.

Előderengenek három évvel ezelőtti emlékeim, hogy ez az állni-járni tanuló időszak mennyire gyilkos, deréktörős, karfájdítós, hátfájós.

Szofi az élő súlyzóm

Emellé a belém csimpaszkodás társul, babaujjak szorítanak meglepő erővel, kék foltokat hagyva (esetlegesen szúrós körmökkel, ha épp nem hagyták szépen levágni magukat).

De a legjobban, leges-leges-legjobban a nadrágomba kapaszkodást utálom, ez olyan érzés mintha valaki nagyon-nagyon erősen korlátozna és rámkényszerítené az akaratát, lépni sem tudok semmilyen irányba, és még nevetségesnek is érzem magam, mert a gatyám is szép lassan le szokott csúszni tőle.

Na, így vagyunk most itthon, kettecskén, illetve az oviidőn kívül meg hármasban. A férjem, aki operatőr és egy filmet forgat, most épp gyakorlatilag heti 7 nap folyamatosan dolgozik – ez szintén nem lendít a helyzeten.
Anyaság mélypontjai

Ez utóbbi a magányos gyereknevelésről ugyan az én egyéni sirámom, de amúgy az időnként előbukkanó mélypontok valószínűleg természetesek. Emellett azon is többször gondolkoztam már, hogy melyik az anyákat fizikailag leginkább meggyötrő időszak, a kezdeti hasfájós-nemalvós, vagy a kismotorral- elszáguldó-gyerekután-szaladós, vagy ez a mostani. Asszem, ez a mostani