Interjú Réz Annával. Nő, filozófus, anya és sportol.

380 286 anyatest projekt

Indítottam egy sorozatot, ahol a testről, testképről, motivációról beszélgetünk, meg arról, hogy ki mit sportol- csupa izgalmas nővel, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az Anyatest Projekttel. Az első beszélgetés Réz Annával készült, aki filozófus,  és az Üvegplafon blog vezetője.

Annáról régóanyatest_projekt_réz_anna_interjú_test_testképta tudom, hogy követi az Anyatest Projektet, és hirtelen felindulásból  egy facebook-posztja nyomán írtam rá, amiben leírja, hogy sose sportolt, de két éve belekezdett, és hogy mennyire jó is az.

Ezt írta: „Mióta bő két éve elkezdtem (többé-kevésbé) rendszeresen mozogni, átlag havonta egyszer lefolytatok egy nagyon hasonló beszélgetést korombeli ismerőseimmel, amelyben ámuldozva meséljük el egymásnak, hogy soha életünkben nem éreztük magunkat ennyire erősnek és fittnek; hogy soha nem gondoltuk volna, hogy a mozgás lehet örömforrás is. (…)  Mégis hogy töltöttünk el 12 évet heti három testnevelésórával úgy, hogy aztán 30+osan kelljen rájönnünk, hogy mi a törzsizom, és mit csinál, hogy van lapockánk és lehet mozgatni; hogy a vállunk nem ott van jó helyen, ahol az elmúlt 20 évben hordtuk. Az ezredfordulón mindezek a bézik anatómiai tények még nem álltak a pedagógusok rendelkezésére? És ugye biztos lehetek benne, hogy már a rendelkezésükre állnak, és a gyerekeim stabil izomzattal és testtudatossággal fognak leérettségizni? Na ugye hogy nem.„

Kulcsár Vajda Enikő- Anyatest Projekt: Nekem döbbenet volt, hogy azt írtad, sosem gondoltad volna, hogy a mozgás lehet örömforrás. Én kiskorom óta olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik kezüket-lábukat törik, hogy mozoghassanak. Csak amióta az Anyatest Projekt van, azóta realizáltam, hogy egy csomó nőnek nem evidens, hogy mozogni jó.

Réz Anna: Hát, olyan kevés labdaérzékkel és olyan szar állóképességgel, amivel én indultam, az iskolai tesióra nem egy szívderítő élmény. Valójában azt hiszem, mindig is az volt az alapélményem, hogy testem valamiféle teher, amit noszogatni kell, meg legyűrni; hogy a mozgás valami szükségszerű rossz, amit el kell bliccelni, amikor csak lehet.

Akkor te nem is sportoltál soha?

Dehogynem, azért a szüleim cibáltak mindenfelé: volt művészitorna (rémálom), meg tenisz (amiből csak a labdaszedésre emlékszem), meg úszás a gerincferdülésem miatt, de rólam tényleg minden lepattant. A legtöbbet egy környékbeli bácsinak (valószínűleg akkor csak nekem tűnt „bácsinak”) köszönhetek, akihez kamaszkoromban az édesanyámmal tornázni jártunk.  Iszonyú bizarr volt az egész, eljárni egy pici, sötét lakásba magánórákra, de azt, hogy most nem nulla törzsizommal kellett nekivágnom a sportolásnak, egész biztosan neki köszönhetem. Az egyetemen aztán, mikor már senki nem csesztetett, szépen abba is hagytam mindent. Illetve azért nem, sokáig hetente egyszer squasholtam a barátaimmal.

Pont a squash? Az nagyon kemény.

Kemény bizony, és nyilván ebben is irtózatosan béna voltam, de szerettem, hogy gyors és pörgős a játék, és szerettem azokat is, akikkel jártam. De a sport a sport kedvéért továbbra sem jutott volna eszembe. Miért is jutott volna? A testem nem fájt, és normálisan nézett ki. Aztán 22 évesen összejöttem a mostani párommal, akit kicsit sem foglalkoztatott, hogy öt kilóval több vagy kevesebb vagyok, szóval a pasizás sem volt motiváció. Ráadásul nem is szívesen jártam volna olyannal, akinek 55 kilósan kellek, de 60 kilósan nem.

És akkor hogy jött a váltás?

Viszonylag korán, 28 évesen szültem az első gyerekem. A terhesség alatt ugyan borzalmasan meghíztam, simán 25 kiló plusszal mentem szülni, viszont utána elég gyorsan és magától helyreállt nagyjából minden. Aztán rövidesen megint terhes lettem, megint meghíztam – és úgy is maradtam. Semmilyen szempontból nem volt komfortos, rühelltem magam úgy – sajnos be kellett látnom, hogy a feminista tudatosság semmit nem segít az önelfogadásban. Aztán egy esős januári napon letámolyogtam egy sima környékbeli teremedzésre, ami ugyan lidércnyomásos élmény volt, de innentől kezdve hetente kétszer elmentem ide-oda kipróbálni, mit bírok, mi tetszik.  Mostanában főként futok és pilatesezek, időnként egész sokat, máskor, ha összecsapnak a fejem felett a hullámok, akkor 2-3 hétig semennyit. Szóval ne valami nagy és radikális életmódváltásra gondolj, de még így tök sokat változott a testem és főként a hozzá való viszonyom. Sajnos nekem az otthoni tornához még mindig nem fűlik a fogam, de félévente egyszer, ha rászánom magam, a te hasizom-kihívásos videóidat szoktam csinálni. Ami igazán új élmény, az az, hogy sikerélményem van, fejlődök, megtanultam bízni benne, hogy ha reálisan mérem fel az erőmet, akkor meg tudom tanítani a testemet arra, amire szeretném.

Igen, a posztodban meg a kommentekben hosszan beszéltek is utána arról, hogy hol lett elrontva a magyar iskola, még tornaóraszempontból is. Miért nem tanulják meg az örömöt, a funkcionalitást,  miért nem lesz testtudatuk, jó tartásuk,  lesz viszont jó sok kudarcélményük.

Igen. Nekem elképesztő most, hogy van és működik a testem! Hogy fejlődök! Hogy a helyére tudom rakni a vállam – na, ilyesmiket bezzeg nem tanítottak. De ebben a témában olyan nehéz szétszálazni, hogy a testünkhöz való viszonyunkban mi egészen személyes, és mi az, ahol valamilyen társadalmi hatás játszik közre. Tudod, mi a durva? Nemrég rájöttem, hogy egész eddigi életemben magamat összehúzva álltam és jártam – valamiért az volt az érzésem, hogy az egyenes, egészséges tartás olyan arrogáns, pöffeszkedő. Hogy miért, azt majd egyszer talán kiderítem valami terápián.

Ez a személyes része.

Az viszont már társadalmi jelenség, hogy a legtöbb nő kívülről és nem belülről érzékeli a testét. A test olyasvalami, amit állandóan tökéletesíteni kell, hogy minél vonzóbb, kellemesebb látványt nyújtson, és ehhez tűrni kell mindenfajta fájdalmat, az irreálisan nehéz edzésektől a szőrtelenítésen át a plasztikai beavatkozásokig. Arra viszont alig vannak szavaink, hogy mit jelent az, hogy a testünk működik; hogy minket szolgál.

Igen. És ezen mennyire nem segít az a fajta edző, aki cseszeget. Mozogj, mert különben nagy lesz a segged! Pedig a mozgást az öröm irányából kellene megközelíteni, mert mozogni jó!

Hát, engem végtelenül elkeserít, hogy ez a fajta kommunikáció ennyi nőnek bejön – miközben értem, hiszen erre szocializál minket minden. Ezzel kapcsolatban bennem van egy nagy adag dac: velem senki nem beszélhet így, és senki nem bánthat szükségtelenül.

Egyébként  hogyan látod ezt feministaként, egy feminista blog vezetőjeként? Mennyire téma ott a test?

Egyfelől nagyon, másfelől semennyire. Akárhányszor megpiszkáljuk a témát, mindig hatalmas az érdeklődés. De az is látszik, hogy mennyire hiányoznak a szavaink ahhoz, hogy erről a kérdésről tartalmasan beszélgessünk. Nagyon erős érzéseket gerjeszt, de ezeket nagyon nehéz konstruktív beszélgetésbe fordítani, pláne úgy, hogy ezzel ne sértsünk meg akaratlanul is sokakat.

Van ez a fat- acceptance irány,  ami egy létező, már nálunk is kicsit  érzékelhető mozgalom.  Ebben nagy vonalakban arról beszélnek,  hogy a kövér is szép, a kövér testnek is joga van létezni, ne diszkrimináljunk senkit a kövérség miatt. Ezzel én sok szempontból egyetértek, de vannak fenntartásaim is.

És itt most el kell mesélnem egy remek példát erre, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban.  Én a kanadai Postnatal Fitness Academy-n szereztem a posztnatális edző végzettségemet. Ez egy  egy szuperliberális szellemiségű kurzus volt ebben a tekintetben, szerintem már teljesen a ló túloldalára átesve. Volt például egy olyan előadás, aminek az volt a címe: “Milyen speciális esetekben lehet a  (posztnatális) edzéseknek a célja a zsírvesztés, ha egyáltalán bármikor van ennek jogosultsága?”. Na , ezen én erősen fennakadtam. Valahogy a test funkcionalitása kimaradt a képből ezzel a felvetéssel.

Na igen. Magyarországon azért nem annyira van benne a feminista közbeszédben ez az egész fat-pride meg  fat-acceptance vonal. És ez nem is baj.

Bevallom, sokáig ebben a kérdésben a legegyszerűbb, „ egybites liberalizmus” híve voltam. Ez kábé annyit mond, hogy ne szólj bele a másik életébe. Ne szólj bele a másik ember anyaságába, kinézetébe, kövérségébe. Semmibe ne szólj bele, hiszen a másik embernek joga van dönteni.

És persze, joga van dönteni, de szerintem abszurdum azt állítani, hogy a nőknek attól lesz jobb, ha a szabadság jegyében szó nélkül hagyjuk őket végig élni egy életet egy nem jól működő, gyenge testben, ami fájdalmat okoz nekik, és korlátozza a cselekvési szabadságukat. Hogy egy kedves kollégámat idézzem: a nők többet érdemelnek, mint hogy elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak. Megérdemelnek egy jól működő, egészséges testet, és azt, hogy megélhessék azt az örömöt és kontrollérzést, ami ezzel jár. De mindehhez persze nem a cseszegetésen és megszégyenítésen keresztül vezet az út.